Hipotetikus Direktívák között iterálni, kodifikáció nélkül
Ez a mondat egy ijesztő szörnyetegre hasonlít. Egy egyeztetés során csúszott ki a számon, egy olyan őszinte pillanatban, amikor az embert elragadják az érzelmei, az állandó nyomás egyre inkább kezd eluralkodni és mindenki érzi, hogy már nem egy kontrollált meetingen van. Így alakult, hogy miközben a jövővel kapcsolatos dolgokat kellett volna specifikálnom és alátámasztanom jobbnál jobb érvekkel, kicsúszott a számon egy mondat: Nem tudok Hipotetikus Direktívák között iterálni, úgy hogy semmi sincs kodifikálva és... majd csend lett. Ezután persze folytattuk visszafogotabban, lazább hangulatban, majd rövid időn belül elbúcsúztunk és vissza tértünk a munkához.
Nap végi meditációm előtt még mindig nem ment ki a fejemből ez a mondat. Volt benne valami szépség – talán mert jól cseng, talán mert frappáns –, számomra viszont őszinte volt. Elkezdtem tovább gondolkozni rajta és kibontani, hátha ezáltal jobban megértem, mit üzent a tudatalattim.
Túl sok ismeretlen, túl kevés információ
Valóban úgy tűnt, hogy túl sok az ismeretlen, és ezért nem tudok választani a lehetőségek közül. Nemcsak az idő volt kevés, de az információ is.
Ekkor visszanyúltam az alapokhoz – egy architektúrális technikához. Azt mondtam magamnak: szedjünk össze minden információt, kategorizáljuk, nézzük meg, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Kössük őket feladatokhoz, azokat pedig rendezzük sorrendbe a kapcsolatuk alapján. Ezt diktálta a PM‑énem.
Ha tudjuk, mit nem tudunk, már közelebb vagyunk a jó döntéshez.
Ez a felismerés segített rájönni: a legfontosabb első lépés mindig az, hogy definiáljuk, mit nem tudunk.
Amikor a hiány is jelzés
El is végeztem a feladatot, és a lista hamar megmutatta, hogy a kardinális kérdés megválaszolásához olyan core elemek hiányoznak, amelyek nélkül bármilyen direktíva csak egy intuíció alapján tett tipp lenne.
Szeretek néha kockáztatni. Izgalmas, amikor olyan dolgokért kell izgulni, ahol minden rajtunk kívül áll. És ha a végén bejön – igazi extázist hoz a megkönnyebbülés.
De ez most más szituáció volt. Itt nem volt helye ilyen szintű kockázatnak. Hiányoztak az információk a biztos döntéshez – a rizikó pedig túl nagy volt.
Néha nem az a baj, hogy nincs elég válaszunk, hanem hogy túl hamar akarjuk megadni őket.
Egy apró szemléletváltás
Frusztrációmban azon gondolkodtam, mennyire igazságtalan, hogy pont a core elemek hiányoznak. Miért nem valami apróság? Miért nem valami más?
Aztán feltettem magamnak a kérdést:
Mitől core elem valami? Mi tesz egy tényezőt mandatoryvá? Talán a módszertan. És akkor beugrott egy új ötlet – egy másik nézőpont.
Mi lenne, ha úgy kezelném ezeket, mintha nem is tudnék a létezésükről?
A módszertan is így épül fel: először tisztázzuk, mely változók ismerete szükséges a döntéshez. Aztán csak a létező paramétereket hasonlítjuk össze. És így tettem most is – és hirtelen egyértelművé vált a válasz.
A felismerés
Minél többet tudunk, annál inkább úgy érezzük, semmit sem tudunk.
Ez a mondat új értelmet nyert. Néha csak akkor derül ki, mi történik, ha belevágunk.
És így van ez a blogommal is. Nem tudom, hogy bárki olvassa‑e majd a gondolataimat. Nem tudom, jól csinálom‑e. De mégis leírom őket, mert hiszem, hogy az út közben tanulunk, nem előre.